A hétfői Volt Fesztivál bejelentés ismét feltépte az önismétlés sebeit, erre pedig több kisebb-nagyobb médium is rávetődött, hiszen egyszerre lehetett begyűjteni a lájkjait azoknak, akik örültek a Depeche Mode és az Iron Maiden vezette névsornak, de mindeközben a repetitív line-upra érzékenyeket is újra lehetett hergelni kicsit. Azzal persze nem lehet vitatkozni, hogy valóban túlságosan is jól ismert előadókat jelentettek be, ám a magyarázat szokás szerint elmaradt, így önmagában pedig ez ugyanúgy problémát jelent és a változást sem segíti elő.

Mi is a baj akkor?

A folyamatosan ismételt bookingokat kritizáló hangok önmagukban teljesen jogosak és megállják a helyüket, melléjük azonban sok esetben az az attitűd társul, hogy a koncert- és fesztiválszervezők szándékosan szívatják a nemzetközi zenei trendekben edukáltabb közönséget és/vagy nem is ismernek más előadókat. Ezeket ráadásul még jobban felerősítik azok a cikkek, melyek adott esetben milliós elérésű portálokon jelennek meg, az egész jelenség hátterét azonban ugyanúgy nem vizsgálják, legtöbbször kimerül az egész egy jó prodizsizésben vagy bezzegezésben. 

Nagyon fontos leszögezni, hogy a fesztiválok 95%-a elsősorban a közönség igényét elégíti ki, bárhova is megyünk a világban, ez mindenhol így van. Természetesen mindegyiküknek megvan a maga szűkebb vagy tágabb célközönsége, de a közös pont, hogy egy bizonyos méret felett mindenhol muszáj évről-évre bedobni olyan előadókat, akik nagy biztossággal hoznak majd egy alap látogatószámot, ami viszont a probléma gyökerét jelenti, hogy ezek a fellépők csigalassúsággal vagy egyáltalán nem cserélődnek. Kiváló példa erre a The Prodigy, akik bár sokan szeretnék így beállítani őket, még mindig nem csak nálunk szerepelnek biztos pontként a fesztiválok színpadain, legfőképp Németországban és Ausztriában, de Franciaországban, a Benelux államokban, Spanyolországban, Lengyelországban, Csehországban és Nagy-Britanniában is bőven tartják még magukat, ennek oka pedig az, hogy azon kevés zenekar közé tartoznak, akiket nemcsak több korosztály kedvel egyszerre, hanem több stílus rajongói is. Valószínűleg nem sokan mondhatják el magukról, hogy a világ egyik legnagyobb metál fesztiválján, a brit Downloadon és a hasonló léptékű elektronikus zenei gigászon, a miami Ultrán is voltak már headlinerek. Gyakorlatilag ezek a stabil nevek teszik lehetővé, hogy kisebb, kevésbé ismert vagy populáris együttesek is helyet kaphassanak egy-egy line-upban, még az olyan, tényleg csak az igazi zenerajongóknak szóló fesztiválok, mint a barcelonai Primavera is kénytelen támaszkodni ezekre, nyilván a maga specifikus közönségén belül. Ugyanez a koncertszervezőkre is ráhúzható, a populárisabb nevekkel finanszírozzák legtöbbször az izgalmasabb, de kisebb érdeklődésre számot tartó koncerteket.

Hogy a különböző országokban, piacokon mennyire fogékonyak az újdonságokra az emberek, nagy mértékben befolyásolja az ismétlések számát, illetőleg az ismétlők kilétét. Bár itthon van egy néhány ezres, jellemzően fővárosi közeg, amely tényleg folyamatosan keresi az újat, és ami még fontosabb, tud érte fizetni is, a magyar közönség döntő része stílustól függetlenül ragaszkodik a már ismert kedvenceihez. Többször tapasztaltam már hasonlót, hogy valaki reklamált, miért jön megint Dub Fx, majd ugyanaz az ember lelkendezve fogadta, hogy fél év után ismét fellép itthon a Kataklysm, de biztos vagyok benne, hogy ez akár fordítva is megtörténhet, a zenekarok, előadók, DJ-k neveit pedig tetszés szerint lehet cserélgetni. Metalcore? August Burns Red, Asking Alexandria. Drum & bass? Noisia, Netsky. Power metál? Powerwolf, Sabaton. Hardcore? Hatebreed, Madball. Techno? Sven Väth, Richie Hawtin. EDM? Hardwell, Martin Garrix. Alternatív rock? Placebo, Thirty Seconds To Mars. A sort bőven lehetne folytatni további nevekkel és stílusokkal, headliner-szintűekkel és kisebbekkel egyaránt. 

Mindehhez még hozzájön az is, hogy bármennyire is nem szeretnénk bevallani magunknak, az internet ellenére is le vagyunk maradva a világ zenei trendjeitől pár évvel még mindig, így a már említett lassú változás nálunk még lassabb, ez azon is jól megfigyelhető, hogy minél inkább csak a magyarokra koncentrál egy fesztivál, az ismétlők annál gyakrabbak és annál kevésbé változnak. Ez az egyik fő oka az olyan fesztiválok felszínre törésének is, mint a Bánkitó, a Kolorádó vagy a Bass Camp Orfű, ahhoz viszont aligha lesz belátható időn belül elég kíváncsi fül idehaza, hogy valamelyikük komolyan kinőhesse magát, de egy pár ezres, stabil réteg biztosan sokáig támogatni fogja őket.

Máshol is probléma

Bár tőlünk főként nyugatabbra azért sokkal jobb a helyzet a nagyobb és fizetőképesebb piacoknak köszönhetően, az utóbbi néhány évben már sok általunk irigyelt országban is téma bizonyos előadók folyamatos felbukkanása a nagyobb fesztiválokon, illetve ehhez kapcsolódóan az új headlinerek hiánya. Idén a Pitchforkon és a Medium.com-on is jelent meg átfogó elemzés az amerikai fesztiválok homogenitásáról, az Independent pedig a brit nagyokat kritizálta, de tavalyról is akad hasonló, amikor a New York Times a kisebb rendezvények mellett tette le a voksát, a Noisey UK pedig már 2015-ben a fesztivál lufi kipukkadásáról írt ugyanezen dolgokról panaszkodva. Szintén 2015-ben jelent meg a Music Week tanulmánya is, melyből kiderült, hogy addig mindössze öt olyan új előadó került a briteknél headliner-pozícióba, akinek 2006 után jelent meg a debütáló albuma, és valószínűleg azóta sem emelkedett túl meredeken ez a szám. 

Hogy pontosan mi is ennek az egész jelenségnek az oka, arról megoszlanak a vélemények, de legtöbbször a megváltozott zenehallgatási szokások, azon belül is a streaming és a playlistek kerülnek ki fő bűnbakként. A lejátszási listáknak valóban van olyan hatásuk stílustól függetlenül, hogy egysíkúvá teszik a zenehallgatást, hiszen a legtöbbet éppen azért hallgatjuk, mert egyforma vagy legalábbis hasonló dalokra vagyunk éppen kíváncsiak. Ezzel még önmagában nem is lenne akkora gond talán, de rengeteg ember csak így hallgat zenét, nem keresi magától a frisset, az újat, hanem egy az egyben a rádiót váltja ki valamelyik streaming szolgáltatással, ha kiváltja egyáltalán. Ezáltal ugyan fedezhetnek fel új előadókat, de többségüktől csak azokat a dalokat fogják ismerni, amikbe éppen belefutottak, az albumokat jóval kevesebben hallgatják meg, így viszont csak nagyon lassan tud emelkedni egy-egy zenekar vagy énekes ázsiója, néhány kivételtől eltekintve. 

Mit tehet az egyszeri zenerajongó?

Vélhetően az említett tendenciák egyhamar nem fognak megfordulni, azért viszont bárki tehet, hogy meggyorsítsa a folyamatot. Ahogyan arról fentebb már volt szó, a legtöbb fesztivál és promóter igényeket elégít ki, így azzal érhetjük el leginkább a változást, ha közvetítjük feléjük a sajátjainkat, illetve tudatosan hallgatunk zenét. Használjuk a kívánsággépeket, az "ez szar" szintű kommentek helyett pedig legyünk konstruktívak, de amivel a legnagyobb változást tudjuk okozni az az, ha kiemelten odafigyelünk rá, miért is adunk ki pénzt. Így talán egyszer majd nálunk is téma lehet majd, hogy a Royal Blood vagy Kendrick Lamar lesz-e az egyik húzónév jövőre...

Kovács Dávid
Fotó: Rockstar Photographers